Hol nem volt...

Egyszer volt...
Hol nem volt...
Ismét...
Minden mese...
Minden csak egy képzelt álom.
A szorosnak mondott barátságok.
Csak egy mese melynek örülsz.
De mindennek vége egyszer. 
Életnek, történetnek, mesének...
.
.
.
Vicces nézni...
Ahogy az emberek azt hiszik minden rendben...
Közben koránt sincs így.
Vakok...
Az emberek vakok. 
sajnos...
Miért nem képesek először magukról véleményt mondani az emberek? 
Majd csak utána nézzenek széjjel a világban.
Tudják ki maguk.
S hogy azokat ne veszítsék el...
De sokan elfelejtik...
S megváltoznak...
Megromlanak...
.
.
.
Könnyeim potyognak.
Végre felszabadultak, s kijutottak.
Érzem ahogy a többi elnyomott is szabadulna...
De nem szabad...
Most még nem...
Lekel nyelnem a többit...
Takarom arcom...
Szégyenlem magam...
könnyeimért...
magamért....
s tetteimért...
Szavaimért...
S még mi egyéb dologért...
Néma könnyeimet a mellettem ülő se veszi észre...
Pedig csak frufrum takarja arcom...
S ők oly vakok...
hogy egy "barátjuk" könnyeit se képesek meglátni.
Magányba taszítanak.
S majd még plusz súlyokat rugdosnak utánam.
Kinevetnek.
Kibeszélnek...
De nem is ez fáj a legjobban...
Hanem az hogy voltam olyan hiszékeny hogy megint beleestem ezekbe a csapdákba...
Az ember sose tanul nem?

Megakad a kép a fejemben.
Muszáj kitartanom
.
.
.
Nem igaz?