Álarc...

Folytonos mosoly...

Ezt várják el tőlem...

Ha mondom is...

Hogy milyen kedvem van

Csak nem részletezem ki teljesen...

Ők elkezdenek vidám dolgokról beszélni...

Nekem nincs más választásom

Mint mosolyogva vidám hangon válaszolni...

Mert senki se lát a monitor túlsó felére...

S ez sokszor hasznos...

Néha viszont arra vágyom...

Hogy valaki vegye észre a titkos könnyeket...

Melyeket oly ügyesen elrejtek...

.

.

.

Gyakran kérik...

Mondjam el...

Mit is érzek igazából...

De olyan sok ideje hordozom ezt magamban...

Hogy nem bírom a magányomat és fájdalmamat...

Szavakba formálni...

Hogy mondjam el az igazat...

De akkor se merem...

Ehelyet

Hazudok nekik?

Nem ... nem ez a megfelelő szó...

Csak mosolygok miközben szívem szerint sírva rogynék térdre és zokognék összegömbölyödve a földre.

Elordítanám az igazságot...

De egy láthatatlan lakat zárva tartja...

S hogy még annyira se látszódjon 

Hogy nekem van titkolni valóm...

A semleges maszk átkába űztek...

Mert ezt várták el tőlem...

Várják el...

.

.

.

Szervezetem nem engedelmeskedik...

Nem hullajt könnyeket...

Se nem ordít 

Se nem rázkódik a sírástól

.

.

.

Mások ezt hívják erősnek?

Én ezt hívom ketrecnek...

.

.

.

Segítséget nem kérek...

.

.

.

Úgy érzem magam néha... mintha mindenki a hátát mutatná nekem... Miközben én a hátuk mögött zokogok....