Egyszer volt...

Egyszer volt...

Hol nem volt...

A körülöttünk lévő emberek is ilyenek

Hol veled vannak és segítenek...

Hol pedig magadra hagynak a súlyokkal...

.

.

.

Kiket én eddig barátaimnak hívtam...

Hirtelen elfordultak...

S megfeledkeztek rólam.

Dolgaimért leszólnak.

Gondolataimat csak fejrázással válaszolják....

.

.

.

Nem kértem soha sokat...

Bár tudhattam volna...

Lehet megvagyok átkozva?

A némaság maszkjával biztosan...

S ahol amerre járok

Mindig akkor lesznek viták hosszú idők óta.

Szakadnak széjjel párok vagy barátságok.

A magány árnyéka egyre inkább mögém áll

S karjával magához ránt.

Átöleli testem s nem enged...

.

.

.

Sokszor mondják szüleim...

Ne rágjam a szám mert hogy néz ki?

De nem tudja senki...

Hogy idegesség levezetés ez nekem sokszor...

Vagy rágódom bajaimon.

.

.

.

De egyszer kijutunk a fényre nem igaz? 

Vagy legalább találunk a labirintusban egy rést...

Ahol beszűrődik a fény...

Nálam ez a kis fény most, egy barátom alakjában jelenik meg...

A hétvégén ismét találkozhatok vele...

.

.

.

De tudom hogy gondjaimról tilos megfeledkeznem...

Gondolataim marcangolni fognak továbbra is.

Fáj a tudat... Hogy az csak egy röpke kis pillanat...

Mely gyorsan tovaszáll.

S azután ismét csak a magány.

Nem akarom elfogadni ezt a dolgot... De nincs túl sok választásom...

.

.

.