Könnyek...

S ha a családi kötelék még inkább szerte foszlik...

Mi lehet egy anyának a legnagyobb bűne?

Az ha megsiratja saját gyermekét...

Ha addig hordja le a sárga földig míg az könnyeket nem ereszt...

Hogy mikor hosszú ideje először nem találkoztak nem ölelkeznek... hanem haraggal hangjában szólítja meg...

Egy normál családban... ilyenkor rögtön megbeszélik és békülnek....

De mint mondtam csak normál családnál...

Itt nem...

Itt baj ha beszélek hogy mi fáj mi bajom...

Az is baj ha csak némán hallgatok...

Haraggal a szívünkben fordulunk el egymástól...

S most itt ülök... magányomban... haragommal...

és Könnyeimmel...

Potyognak egymás után két kezemre...

Szívemet mardossa valami...

Szívem szerint leugranék egy tetőről...

De barátaim miatt nem teszem...

Sose értették meg... Miért is ülök a legtöbbször itten

.

.

.

Csak azért hogy a barátaimmal beszélhessek...

S hogy édes anyám szavait idézzem:

"Vegyél egy mély levegőt nyeld le amit mondani akarsz és mosolyogj!"

Magyarán...

Hozzam vissza ismét maszkjaimat melyektől végre sikerült megszabadulnom...

Melyeket levettem.... 

S talán hiba volt ezt tennem....

Nagyobb a fájdalom amit most érzek...

S könnyeim is előbuggyantak melyek lassan 4 éve nem láttak napvilágot...

.

.

.

*lassan vesz egy mély levegőt*

Kár hogy egy barátom se lakik a közelemben.... 

.

.

.

Lassan tényleg nem tudom majd hogy miben higgyek... vagy hogy kibe.... Elmosódtak szemeim előtt a biztos határok melyek eddig utamon tartottak...

A biztos fatörzs híd melyen eddig haladtam a hatalmas vízesés fölött.... Hirtelen kisebb lett és elvékonyodott...

Meginogtam...

.

.

.

Minden vágyam egy szó, egy ölelés.... Melyek kedvesek és gyengédek

.

.

.

De... a könny már nem segít... 

Vissza kell venni az álarcom mi szerint haza már csak akkor jöhetek ha már összeestem... Addig kerüljem el messze.... 

Ismét felveszem maszkom... Mely ismét hamis érzelmeket mutat... Átverve másokat... s magamat is...