Fáj...

És megint azok éreznek fájdalmat akiknek nem kellene.

Még csak most nyílt meg ez a blog... De máris sok olyan gondolatom született amit beakarok ide tenni hogy itt megmaradjanak...

Kezdjük hát...

"Őrület visz magával. Elmémben megannyi gondolat tekerödzik... Mint egy karneválban lévő körhinta... Elszédülök bennük és végül a végén csak egybe mosódnak dolgok... Zuhanok az őrületeimbe... Az emberek ezt nem értik míg ők is mellém nem zuhannak.... Nem értik mért viselkedem így... Okom azt tudom még ha nem is értem... De más se érti akkor mért agyaljak ezen?"

"Alattam sötétségem. Felettem barátaim... Végtagjaimon damillok.... Ők tartanak fent engem... De ki szorítja torkom? Ki akar oda taszítani ahonnan nincs kiút? Eltévednék... Nincs itt kalauz ki kisérjen... Elvesznék egy világban melyről senki sem tud semmit... Elfáradtam...szakadnak a damillok... Eldobnának? Vagy csak elegük van... S hallom a kegyelmes szakadó hangot és egyik karom lelóg... S a következő és következő... S mire kinyitom a szemem Saját őrült képem látom tükrömben..."

És van melyeket egyik barátommal folytattunk: 

"Szárnyát szeget angyal vagyok kit számüztek azzal a ténnyel hogy elsötétült lelkem... Mire gondolnak? Mi alapján mondták ezt? Most itt fekszek a pokol éles szikláin... Tépik ki szárnyaim... A fájdalmaimmal eltűnő tisztaságom... Lezuhantam... Elvesztem akkor most mi legyen? Eltünhetek vagy akkár megis kereshetem a kiutat... De az túl macerás... De megérdemelnék ... Elindulok a kijárat felé... Sok akadály akar gátolni.... Szemek néznek... Én mosolyal arcomon és kitépet szível tértem vissza ...

szívemböl vér fojik patakokban ömlik bele a sötétségbe mi lelkemet árasztja el lélekben ott vagyok talán még lent a sziklák ölén? vagy már fent hol mindenki vár és tudják fel kell állnom vagy maradjak itt hol vár a bús magány? fájdalmam méjebb mint egy sír mit magamnak ástam egykor szárnyaim rodhadó látványa megfélemlít mit tegyek merre mennyek ?...."

"Felakasztott embereket látnak szemeim... Arcuk helyet egy papír fecni mely hamis mosolyokat ábrázolnak. Lelkem retteg, fél...  Futni akarok nem akarok a sok álarcos egyike lenni.... De a damillok elkaptak... Húznak a marionett bábúk... Elmosolyodom... Elfelejtettem mi a valóság és az álom közti különbség... Egybe mosódnak a dolgok.... Mindenki nyakán egy kötél ahogy enyémen is... És egy hamis mosoly lesz kapcsunk....

mosólyá válhat csak egy érzelem a testen csak úgy mutatkozik meg boldog e ha mint damilon rángatott figura mozog tovább a táblán irányítják . egymagad vagy a lelkeddel harcolsz tudatd halványulva szétszakad a fecni lassan bekebelezi sötétbe burkolódzik a fény mi tt egy pontba mutatta mit is kell tennem mosollyal az arcomon alszom el és a damilok mint láncszemek húznak fel  a táblára kezdődik a játék ...

A játszma lehet véres, mókás akár fényes akár más... Szabályokkal nem lehet bekeretezni... A határ az mi mi szabunk neki hisz ez a játszma itt van elöttünk senki sem írta meg elöttünk mi legyen benne így hát szabad a pálya... Kardok csillanhatnak, elveszhetünk, ölhetünk, mosolyoghatunk, ölelhetünk, Téphetünk ... Szabad a tett, szabad a szó... Vagy csak mi hisszük annak és a damillokon lógó élő marionett bábúk volnánk tán....

régen még megváltottuk a világot mi köröttünk forgott lassan körbe körbe futni próbálsz de megvan kötve a kezed messze a kiát de tart még egy szál kijutnál a sötétböl mi bekebelez nehezen de felnézel még a sötöt égre meglátod fent a fényt azt az egy csillagot mi mutatta az utat kék fénye beragyogja lelked felgyulík a vágy tüze letéped álalrcod rohansz a sziklák karcolják testedet repülnél de tart még a lánc eltéped e vajon valaha vagy csak önmagad marcangolod...

Az óra kongott egyet s szemed felnyitva jegyzed meg " ez csak egy álom" de sajátmagadban sem vagy biztos hogy melyik is a valóság és mely az álom közti különbség.

mélyen benned még ott van egy arc halvány ugyan de állmodtad e vagy ö maga a valóság kapaszodsz a valóság egy apró fonalába mi még ébren tart lassan lecsukódna már a szemed itt a vége mindennek mit eddig hittél magadban h ez igaz csak egy hazugság volt . próbálták veled megetetni ezt a maszlagot de minek? ....

Plusz.... A szívem fájdalmasabb mint eddig...Én konkrétan a suli kezdése óta nem beszélgetek senkivel Arthur-on kívűl.... Ez volt most meglepő hogy Yuna rámírt.... És tegnap este meg Rómáék (Ita,Romano, Róma, és Nuro) is csak szivatásból írtak rám.... Én már megint a hibáimba estem... Így már most felkészülök.... Nekem ez már megszokott hogy elfeledkeznek rólam... Hisz látható... én állandóan online vagyok mindenhol ahol csak tudok amikor csak tudok de így se keresnek rám... Lassan már nincs olyan részem mi ne fájjon emiatt....Hmm~ Ha tudnám hogy miért.... kevesebb vagy lehet több gondom lenne... Belefáradtam már hogy ezek miatt aggódjak... Talán emiatt vagyok mostanság ilyen.... Túl nyugodt? Vagy lehet egyszerűen rám untak... Rájöttek hogy mégse olyan vagyok mint amilyennek az elején megismertek... az életvidám mosolygós hiperaktív ....

Hát... nem tudom... Reménytelen harcnak érzem az egészet ami itt folyik....

Úgy érzem maga mint egy szárnyán megsérült madár, melyet társai téptek meg és tépkedték ki tollait... S már csak egy kismadár próbálja az égen tartani... Lassan már arcképemben sem hiszek... Tükörbe nézek és ott nem ugyan az arc fogad aki itt van... hanem a múltbéli...

Kérlek isten ne tedd már ezt velem és a barátaimmal! Vagy lehet épp azért teszed ezt mert sokan már nem is azok? Felkészülök a legrosszabbra mely az ismét elkövetkező magány lehet tán...