A titkos fájdalmak, az eltitkolt érzelmek....
Melyeket mindenki magában őrizz... "Remélem legalább ma rám néz vagy láthatom" "Hogy lőném fejbe őt!" "Bárcsak azt érezné amit én" .... "Bárcsak minden olyan lenne mint a kezdeteknél..."
Az eltitkolt érzelmek sokasága meg számlálhatatlan...
A fájdalmak ... amik ezek vonzzák őket... Nem is tudják hogy ha nehéz is kimondani az amit kiakarunk... de könnyebb lesz...
Vannak igaz olyan dolgok melyek napvilágra sose kerülhetnek....
Gátlások... Fájdalmak...Félelmek...
Mindenkinek van... még nekem is...
Mások... Nagyon csodálkoznak hogy hogyan tudok így bele törődni, elfogadni dolgokat majd továbblépni rajtuk...
A válasz annyiban rejlik... Hogy belefáradtam a múltban... akkor sok gondom volt... túl sok mint kellett volna... Így meg kellett tanulnom dolgokat... Hogy az már a múlt... Túlerőben vannak tőlem... egyedül harcolnom már lehetetlen volt... De ahogy mindennek annak is vége szakadt... De a nyomai megmaradtak lelkemen... Semmi több.... Csak élek és sodródok...
Mást nem teszek... Elfogadom a dolgokat és bólintok hozzájuk.... Megvan még mindig a magam baja... inkább azzal törődök....
De ha már a kérdéseknél tartunk.... Én azt nem értem miért ijednek meg az emberek az első kis akadálynál? Miért nem ösztönzi őket a vereségük hogy ügyesebbek, jobbak, ravaszabbak legyenek legközelebb? Hisz ez lenne a normális....
Vagy csak nálam alap fogalom ez?
*sight*
Vagy talán csak túl nagy figyelmet fordítok jelentéktelen dolgokra?
I don't know....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése