Uh kifogytam a cím ötletekből.

Amit most olvasni fogtok ez egy régebben írt levél egy személynek. Nem tudom hogy látni fogje a vagy se de nem érdekel csak kiírom... 

Mondjatok véleményt ha akartok. Ha akartok fújjoljatok le. Vagy átkozzátok az életemet vagy bármi. Alkossatok téves képeket. De én nekem a lelkem akkor is azt mondja hogy tegyem ki.

Íme. . . ?

. . . . . .Amúgy kb. sírhatnékom van a magam tehetetlensége miatt és magamat ismerve amúgy csak annyit teszek, hogy leírom, majd kitörlöm.... Sírhatnékom van. Lehet, hogy te pont megérezted vagy nem tudom, de pont akkor küldted a swag alpaca-t.... amin nevettem egy kicsit, de utána ténylegesen elkezdtem könnyezni. Lassan tényleg nem fogok semmit se megérteni. Elfogok felejteni mindent. S én ezt nem akarom. Emlékezni. Ennyi dolgom maradt. Vagy ha nem is ennyi, de senki vagy semmi se ad jelet hogy mit is kéne tennem. Hogy magamnak kéne? Lehet, fiatal vagyok, de elég sokszor kerestem. A gyerekkoromra én se vagyok büszke. A vágások, az alázások időszakában totálisan kikészültem. Volt, hogy koszos üvegszilánkokkal vágdostam magam abba reménykedve hogy elfertőződik, és végre megnyugodhatok, mert kórházba kerülök és egy hosszabb időre megszabadulok ezektől.... De nem történt meg. Hiába volt annyi felesleges vércseppem elhullajtva nem lett semmi. Csak a fájdalom. . .Tudom, hogy nem küldöm el, és hogy soha se fogod elolvasni..... De most mégis úgy érzem, meghallgatsz...... Hülye gyermeki áradozás. De túl sok mindent nyomok el magamban, mert a dolgok gátolnak abban is hogy az én kis nevetséges művészetemmel kifejezzem magam. Borzalmas vagyok nemde? De mi mást tehetnék? Nem vagyok se nagy, se szép, se népszerű. Csak egy tomboy, aki lelke mélyén mindig szomorú, még ha meg is van hatva vagy boldog. És ez zavar… De nem tudok mit kezdeni magammal.

Amikor valaki hosszabb időre elhallgat, én megkérdezem. „Minden rendben?” De senkinek se jut eszébe így megkérdezni tőlem. Igaz nem mondanám meg, de legalább érezném, hogy figyelnek rám. Fontosak a barátaim. Legalább is nekem. Hogy fordítva mi a helyzet azt nem tudom. Csak pár személyről tudok, akikről tudom, hogy valamilyen szinten, de fontos vagyok nekik. Érdeklik, hogy mit csinálok, hogy mi történik velem. Vannak, akik csak meghallgatnak, vannak, akik tanácsokkal látnak el. És vannak, akik segítenek nekem.

Mostanában egyre gyakrabban rám jön, a remeghetnék. Nem azért mert fázom. ((na, jó talán csak egy kicsit)) De… Talán a tehetetlenségem, vagy csak az, hogy félek. Mert igen. A legtöbb ember úgy ismert meg, mint az a személy, aki csak viccből fél vagy csak játszva végig szalad az életén.  Nem igaz. Meg akarok torpanni. Körbe lesni és rájönni, hogy amúgy marhára egyedül vagyok. A gyors tempómat megszokták az emberek és ők futottak tovább. Engem hátra hagyva talán hátra se nézve. Ennyi voltam. . .?

Zenék mélyeibe tekerem lelkem ezzel is nyugtatva és védve törékenységét. Mert nem vagyok erős se. Csak kellett a maszk, amivel elijesztem az embereket. Hogy a bennem kuporgó gyermek melyet testét ezernyi sérülés lepi, végre megnyugodjon, és ne bántsák.  A sírása csak víz hangzik bennem és egyre keservesebb lesz. Nem bírom lassan hallgatni se. 

Szánalmas vagy.

Tudom.

Hogy utálom e magam? Persze!

Meg vetem magam? Hogy ne!

Ostobának és szánalmasnak érzem e magam? Mint minden egyes percben!
Mit érzek most? Nem tudom. . . .